Dr. Balázs Dénes

Balázs Dénes (Debrecen, 1924. szeptember 17. – Budapest, 1994. október 19.) magyar karsztkutató, földrajztudós, világutazó, számos földrajzi ismeretterjesztő mű szerzője, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum alapítója.

Debrecenben született, családjával egy ideig Mezőhegyesen is éltek. 18 évesen már a kaland szelleme megkísértette, két nagy kerékpártúrát tett az akkori Magyarországon összesen 5 200 km hosszúságban. 43’-ban a Debreceni Dohánygyárban dolgozott, de nem sokáig, mivel egy évre rá behívták katonának, amely során szovjet hadifogságban esett és három évig kényszermunkára fogták.

Hazatérve Érdre költözött és a Kőbányai Dohánygyárban talált munkát. Nem sokkal később becsatlakozott a Kinizsi Sportkörbe és barlangászni kezdett. A Béke-barlang feltárásán felbuzdulva egy 20 fős csapattal Égerszög szélén a Dász-töbörben kezdtek meg bontómunkát, ahol már Jakucs László is próbálkozott két évvel korábban. Még az 1954-es évben sikerült is bejutni és feltárni az Aggteleki-karszt harmadik leghosszabb barlangját: a Szabadság-barlangot. A korántsem veszélytelen és kalandos feltárás történetét később A Csepegő kövek igézetében című könyvében is megírta. Ebből a kutatóbrigádból nőtte ki később magát az FTSK Barlangkutató Szakosztálya, amelynek Dr. Balázs Dénes az alapítója és egyben első csoportvezetője.

1956 elején, a Karszt és Barlang című folyóiratot ő jelentette meg először, amelyet aztán haláláig szerkesztett. 1958-ban részt vett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat újjászervezésében, ahol sokáig vezető tisztséget töltött be (az alábbi fotó az MKBT tisztségviselőiről és titkáráról készült a 1989-ben, jobb szélen középen Balázs Dénes).

1958-ban indult első kutatóútjára a Dél-kínai-karsztvidékre, amelyet még megannyi út követett a világ minden tájára. Útjairól sok esetben könyvet is megjelentetett, amelyeket számos ember élvezettel forgatott és forgat máig, megismerve belőlük távoli népek kultúráját és messzi tájak földtani-természeti leírását. Ismertebb útjai csoportosítva:

1. Kína – Az első tengerentúli karsztkutató út (1958–1959)

A legelső nagy önálló külföldi tanulmányútja, amely életre szólóan megalapozta a trópusi karsztok iránti elköteleződését:

• Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület (Guangxi): Guilin (Kujlin) és Yangshuo térsége a Li-folyó mentén; a klasszikus toronykarsztok (fenglin) és kúpkarsztok (fengcong) első közvetlen terepi morfológiai leírása.
• Jünnan (Yunnan): Kunming fennsíkja és Lunan (Shilin – „Kőerdő”) gigantikus mészkőbordái, hasadékai és karrformái.
• Kujcsou (Guizhou): A fennsíki karsztok, hatalmas poljék, víznyelők és föld alatti folyóhálózatok vizsgálata a loló (ji) népcsoport vidékén.
• Peking és Zhoukoudian: A pekingi előember karsztos barlanglelőhelyének felkeresése.

2. Közel-Kelet és Észak-Afrika (1962)

Maár Imrével közös tanulmányút a karsztkorróziós doktori disszertáció terepi anyaggyűjtésére:

• Levante: Libanon (a Libanoni-hegység karsztjai, Jeita-barlang), Szíria és Jordánia (a Holt-tenger árka, Petra homokkőszurdokai).
• Egyiptom: A Kirenaikai-tábla peremvidéke, a Nílus-völgy mészkőteraszai és a sivatagi kőzetmállás vizsgálata.

3. Délkelet-Ázsia és az Indonéz-szigetvilág (1964–1965)

Horváth Mihállyal indult a Szovjetunión, Kínán és Burmán keresztül:

• Indonézia: Jáva déli kúpkarsztjai (Gunung Sewu – „Ezer hegy vidéke”), Nusa Barung karsztszigete, Madura, Bali, Szumátra.
• Celebesz (Sulawesi): A Maros-vidék függőleges falú trópusi toronykarsztjai, lábbarlangjai és forrásai.
• Fő úti mű: Hajóstoppal az indonéz szigetvilágban (1969).

4. Transzafrikai expedíció: Szahara és Kelet-Afrika (1967–1968)

Magyar–lengyel közös teherautós Szahara-átkelésként indult Líbiából (Tripoli – Fort Lamy / N’Djamena):

• Kameruntól (Douala) Csekő Árpáddal folytatva: Közép-afrikai Köztársaság, Kongó (Zaire), Ruanda és Burundi karsztos és vulkáni vidékei.
• Kelet-Afrika: Uganda (Ruwenzori), Kenya (Mount Kenya periglaciális öve), Tanzánia (a Nagy-hasadékvölgy szikes tavai, Kilimandzsáró).
• Fő úti művek: Kölcsönautóval a Szaharában (1970), Cikkcakkban az Egyenlítőn (1971).

5. Dél-Afrika, Délnyugat-Afrika és Madagaszkár (1969–1970)

• Zambia és Zimbabwe: A Zambézi völgye, a Viktória-vízesés hátráló kanyonmorfológiája.
• Dél-afrikai Köztársaság: A Transvaal karsztvidékei, a Blyde-folyó kanyonja és a Drachenberg-hegység formakincse.
• Namíbia (Délnyugat-Afrika): A Namíb-sivatag hiperarid geomorfológiája, a vörös dűnerendszerek és szigethegyek (inselbergek) pusztulása.
• Madagaszkár: Az északi Ankarana-fennsík karsztvidéke, tsingy karszttűi és felszín alatti kanyonjai.
• Fő úti mű: A Zambézitől délre (1979).

6. Ausztrália, Óceánia és Pápua Új-Guinea (1971–1972)

• Pápua Új-Guinea: A Chimbu- (Simbu-) fennsík trópusi magashegyi karsztjai, a Bismarck-hegység víznyelői és a Sepik folyó ártere.
• Ausztrália: A Nullarbor-síkság óriási arid karsztplatója (mélykarsztos dolinák, Koonalda-barlang), Észak-Queensland trópusi toronykarsztjai (Chillagoe), Új-Dél-Wales karsztjai (Jenolan-barlangok).
• Csendes-óceáni szigetek: Új-Kaledónia, Új-Zéland (Waitomo barlangjai), Fidzsi-szigetek, Szamoa, Hawaii.
• Fő úti művek: Pápua Új-Guinea (1976), Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia (1981).

7. Dél-Amerika és a Galápagos-szigetek (1973–1974)

• Galápagos-szigetek: Santa Cruz és San Cristóbal bazaltos lávacsőbarlangjainak morfológiai és szpeleogenetikai felmérése.
• Andok és a csendes-óceáni sáv: Kolumbia, Ecuador, Peru (Andok magashegyi mészkőterületei), Bolívia (Altiplano, Titicaca-medence), Chile (az Atacama-sivatag szélsőséges lepusztulásformái).
• Déli és keleti övezetek: Argentína (Patagónia, Tűzföld glaciális formakincse), Brazília (az Amazonas menti lateritkérgek, Manaus).
• Fő úti művek: Galápagos (1973), Hátizsákkal Alaszkától a Tűzföldig (1977).

8. Közép- és Észak-Amerika (1976)

• Közép-Amerika: Panama, Costa Rica, Nicaragua, Honduras, Guatemala és Mexikó; a Yucatán-félsziget laposkarsztja és vízzel telt beszakadásai (cenoték), valamint Chiapas kanyonjai (Sumidero).
• Egyesült Államok és Észak: Kentucky karsztvidéke (Mammoth Cave flúviokarsztja), Új-Mexikó (Carlsbad Caverns), Colorado-fennsík eróziós lépcsői, tovább Kanada és Alaszka felé.
• Fő úti mű: Vándorúton Panamától Mexikóig (1981).

9. Madagaszkár karsztjai és Afrika (1977–1978)

• Madagaszkár nyugati karsztvidéke: A Tsingy de Bemaraha nehezen járható, borotvaéles karrformáinak (spitzkarren), hasadékainak és barlangjainak szisztematikus geomorfológiai vizsgálata.
• Szahara és Észak-Afrika: Szaharai homokkő-pszeudokarsztok és tanúhegyek elemzése.

10. Közel-Kelet, Belső- és Dél-Ázsia, Fülöp-szigetek, Japán (1981–1982)

• Elő- és Belső-Ázsia: Törökország (Taurusz karsztjai, Kappadókia tufapiramisai), Irán (a Zagrosz-hegység sókarsztjai és sódómjai), Afganisztán, Pakisztán, India, Srí Lanka.
• Délkelet- és Kelet-Ázsia: A Fülöp-szigetek (Bohol-sziget, a Csokoládé-hegyek kúpkarsztjai), valamint Japán karsztvidékei (Akiyoshi-dai karsztfennsík).

11. Kína és a Tibeti-fennsík (1984–1985)

A Kínai Földtani Intézet meghívására megvalósult expedíció:

• Tibet: A Tibeti-magasplató (Lhásza környéke) extrém magashegyi, periglaciális geomorfológiája.
• Dél-Kína: Szecsuán, Kujcsou, Jünnan és Kuanghszi mélykarsztjainak, poljéinek és barlangrendszereinek részletes szintézise.

12. Kelet-ázsiai szigetek (1988)

• Tajvan: A Taroko-szurdok tektonikusan kiemelt, mély márványkanyonjának morfológiája.
• Dél-Korea: A Taebaek-hegység mészkőbarlangjai és karsztforrásai.

13. Kína – Guilin harminc év múltán (1989)

• Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület: Guilin és Yangshuo toronykarsztjainak ismételt felkeresése; a karsztvidék 1958 és 1989 közötti változásainak (antropogén hatások, vízszintsüllyedés, turizmus okozta környezeti átalakulások) összehasonlító vizsgálata.

14. Szovjetunió: Közép-Ázsia és Szibéria (1990)

Balázs Dénes utolsó nagy hátizsákos terepi kutatóútja:

• Közép-Ázsia: A Kizil-kum és Karakum sivatagi morfológiája, a Tien-san és a Pamír előterének hegyvidéki lepusztulásformái.
• Szibéria: A Bajkál-tó tektonikai árka és a permafroszt övezet geomorfológiai folyamatai.

Még 1962-ben az ELTE földrajz szakán végzett, majd 1964-re a doktori iskolát is kijárta, értekezését a karsztkorrózió problematikáiból írta. Az útjai során gyűjtött kőzetmintákból, növényekből, állatokból és kultúrtárgyakból kiállított a saját maga által 1983-ban alapított érdi Magyar Földrajzi Múzeumban, ahol 1999-ben szobrot is kapott. A múzeum ma is működik, benne Balázs Dénes mellett sok világutazónk útjának bemutatásával. Balázs Dénes összesen 26 könyvet jelentetett meg a csaknem 600 egyéb írása mellett. Összefoglaló könyvét – melyet már nem tudott befejezni – felesége jelentette meg 1995-ben Életem – utazásaim címmel.

Az MKBT Vass Imre-éremmel (1962), Herman Ottó-emlékéremmel (1976) és Kadić Ottokár-emlékéremmel (1985) ismerte el tevékenységét. Emellett többek között az MTESZ-díj (1980), a Lóczy Lajos-emlékérem (1984), a Móra Ferenc-díj (1986), a Kőrösi Csoma Sándor-emlékérem (1988), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1992) és a Szent-Györgyi Albert-díj (1994) tulajdonosa is volt, valamint Érd díszpolgára (1988) címet is viselte.